Amikor nem tudsz úgy elmenni mellette, hogy rá ne nézz. Pedig eltervezted, hogy nem fogsz. Amikor eltervezed, hogy ha rád ír, egyetlen mosolygós fejet sem fogsz neki írni, és egy kedves szavad sem lesz hozzá.. de amikor rád ír a szíved majd kiugrik a helyéről, remeg az összes testrészed és teleírod az egész beszélgetést vigyorgó szmájlikkal. Amikor eltervezed, hogy végre elfelejted, de aztán éjszaka vele álmodsz.. vagy másnap összefutsz vele.. és kezdődik minden elölről.  Vagy amikor meghallgatsz egy zenét, és elkap a dejavu érzés, mert ez az a zene, ami róla szól, és beleborzongsz az emlékekbe. Vagy amikor nem érdekel senki más, és egyetlen emberrel sem tudnál rajta kívül elképzelni még egy ölelést sem.  Vagy amikor fáj, mert tudod, hogy hiába remélsz, ez nem egy tündérmese. itt nem lesz happy end. Hiába hallgatod a nyálas zenéidet. Ti nem illetek össze, mert ez a valóság.. Amikor látod, hogy kijelentkezett, és el sem köszönt, olyankor sírni szeretnél. De ekkor látod, hogy visszajött és hatalmas kő esik le a szívedről. De aztán megint elmegy. és már nem jön vissza.. megfeledkezett rólad. Fogalma sincs arról, hogy te mennyire szereted, próbálod leplezni. De ha egyszer.. csak egyszer őszintén a szemedbe nézne, mindenre rájönne.. hogy bármit megtennél érte, csak túl makacs vagy ahhoz, hogy esélyt adj ennek a szerelemnek.

-Miért zuhanunk a mélybe?

-Hogy megtanuljunk kimászni belőle.

Te voltál az, kiért feláldoztam volna mindent. Te voltál az, ki miatt nincs már, amiben hittem. Te voltál az, kiért körbe futottam volna a földet.. hogy felszárítsam a könnyed.

'Majd hívlak!'-mondta, és ezredszerre is eltűnt.

Van úgy, hogy elfelejtem, hol is az a kurva határ, és olyasmiket mondok, amit nem kéne...

Bárcsak visszaforgathatnám az időt arra a percre, mikor először találkoztunk...hogy aztán elsétálhassak.

Kedves Alkohol! Megegyeztünk, hogy okosabbá, viccesebbé, és jobb táncossá változtatsz. Láttam a videót... Beszélnünk kell!

Sajnálom, én nem vagyok Adele. Nem kívánom neked a legjobbat, és nem is akarok találni valaki olyat, mint te. Habár a cuccaidat azért szívesen felgyújtanám.

Én régimódi lány vagyok. Én arra várok, hogy a fiú jöjjön oda. Én arra várok, hogy a fiú hívjon el randizni, Én arra várok, hogyha fázom a fiú adja oda a dzsekijét. Én arra várok, hogy a fiú kérje el a telefonszámom, Én arra várok, hogy csókoljon meg. Én sok mindent várok, és lehet, hogy nem vagyok tökéletes, De egy biztos, hogy legfőképpen arra várok, hogy a fiú mondja: "Szeretlek"

Nem az fáj, hogy mással látlak, hanem az, hogy az a más nem én vagyok...

Néha az ember olyan dolgokhoz ragaszkodik, melyeket jobb lenne elengedni.

Már megint elmentünk egymást mellet. Másról beszélsz te, és másról én. Csak egy kicsit nézz most rám, nagyon kérlek, nem is tudod, mennyire szeretném.

-Hiányzik?

-Nem tudom!

-Ezt nem lehet nem tudni!

-Pedig nem olyan egyszerű! Amikor olyan helyen vagyok ahol régen együtt voltunk, vagy elsétálok a bolt mellett ahová együtt jártunk vásárolni, vagy ha meghallgatok egy zenét amit még Ő mutatott a gyomrom rögvest görcsbe rándul. Eszembe jutnak az emlékek, a boldog reggelek, a soha ki nem hunyó láng amikor megcsókolt! Ilyenkor hiányzik. De ha arra gondolok hogy mennyit sírtam, hányszor álltam értetlenül egy egy vita előtt, hogy mindig bennem volt a hiba ő soha sem tévedhetett, akkor csak annyit mondok: Jobb ez így! Szóval nem tudom! Nagyon nehéz!

-És mi történik ha meglátod?

-Tudod, magam köré építettem egy falat, hogy semmiképp se tudjon ártani nekem! De amikor meglátom, az addig felhúzott védőfal összedől. Onnastól kezdve megint jönnek a kis pillangók a gyomromba, a nehéz lélegzetvétel, és a "mi lenne ha?" kérdések sorozata.

-Akkor ne mondd hogy nem tudod eldönteni, hiányzik e?

-Igazad van, HIÁNYZIK! Minden mozdulata, a szavai, az érintése. De legfőbbként a tudat, hogy akkor amikor Ő velem volt, érdemes volt felkelnem!

Az emberek azt mondják, hogy megváltoztál, ha megszűnsz úgy viselkedni, ahogy nekik megfelel...

Szerelmes lenni valakibe, aki még azt sem tudja, hogy létezel, nem a legrosszabb dolog a világon. Ami azt illeti, olyan, mint amikor az ember bead egy dolgozatot, ami tutira egyes, de egy ideig még nem javítják ki - az a fajta nyugalom, amikor még nem utasítottak vissza, de tudod, hogy hamarosan be fog következni...

Elhagysz, mert könnyebb elsétálni, mint küzdeni azért, amit valójában akarsz...

Az emlék az egyetlen dolog , amit soha nem vehet el tőlünk senki.

Mindketten figyelmen kívül hagyjuk egymást és úgy teszünk mintha a másik nem létezne, de legbelül tudjuk, hogy ennek nem így kellett volna történnie.

Talán csak egy lányt. Talán A lányt. Talán egy barátot. Talán egy régi szerelmet. Talán a múltat. A jelent... Vagy esetleg a jövőt. Esetleg a szerelmet. Talán egy ismerős figurát. Talán a legnagyobb ellenséget. Talán azt, akit csak gyűlölni tudsz. Vagy, akivel a legjobban szórakozol. Talán azt, akit a legjobban szeretsz. Azt, aki fájdalmat okozott neked. Azt, aki mindig melletted van. Azt, aki nem szeretett. Lehet, hogy egy komoly nőt. Vagy csak egy szeleburdi kislányt.

Mindenkinek mást jelentek.

És te is ! :) 

"Nem tudom" 

Ezt mondom mindenre, amiről nincs kedvem beszélni.

Egy nap, majd besétál valaki igazán különleges az életedbe, és akkor majd rádöbbensz, hogy miért nem működött eddig soha a dolog mással.

Engem is mindig aranyos kedvűnek ismertek, de csak az én jó istenem tudná megmondani, mennyi éjszakai sírásba kerül az,hogy nappal nevessen az ember szeme.

Nincs rövid út a boldogsághoz. Jó, ha erre néha emlékeztetnek...

Amikor valakit tényleg szeretsz, csak arra törekedsz, hogy neki boldog élete legyen. Még ha te majd bele is halsz, akkor is csak arra tudsz gondolni; hogy végig csinálod, és a végén neki jó lesz. Hisz minden egyes könnycseppet azért ejtesz, hogy ő annyiszor képes legyen mosolyogni.

Ha én nem szeretem önmagamat, akkor ki fog?

Kezdek belefáradni abba,hogy mindig én kérek bocsánatot,akkor is,ha nem én vagyok a hibás, és abba,hogy mindig én vagyok az,akinek fontosabb a másik...

Ahogy minden rosszban rejtőzik valami jó, úgy minden “hagyj békén” mögött ott van az, hogy “szükségem van rád”; minden “nem félek” mögött megbújik az, hogy “vigyázz rám”; minden bezárult ajtó után kinyílik egy ablak, és minden könnycsepp után egyszer majd mosoly ül az arcunkra.

Nem kell mindig kijelenteni, hogy vége van. Néha már csak érzed: hogy többet nem lesz miatta való mosolygás sötétben, sem sírás. Csak egy sóhaj a szívedben, amikor eszedbe jut.

Ha azt hiszed, hogy egy hasonlóval elfeledheted az elsőt, nagyon is tévedsz.

Ő sem más, mint a többi. Csak te látod annak.

Csak a teáscsészéd akarok lenni... így legalább biztos lehetek abban, hogy minden nap megcsókolsz.

Olyan nehéz mindennap látni téged és tudni, hogy talán másképp is lehetett volna.

Soha senki nem fáradt még bele a szeretésbe. De sokan belefáradtak a várakozásba, a feltételezésekbe, a hallgatásba, a hazugságokba, a fájdalomba.

Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beömlik a napfény, és végre begyógyulnak a régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél.

A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Azonnal eltávolodott tőlem, ha kimutattam, mit érzek iránta, mintha nem mert volna hinni benne, hogy joga van a boldogsághoz. Emlékszem, néha úgy tűnt, jobban szeret, ha elhanyagolom, ilyenkor szerelmesebbnek látszott. De amint viszontszerettem, elhúzódott.