Azt képzelni, hogy mi lenne ha hirtelen felébredtél volna és az egész életed egy álom lett volna, és tulajdonképpen egy teljesen más emberként élnél egy más világban.

Akárhányszor azon agyalok, hogy milyen lenne, ha szeretnél, ok nélkül elmosolyodom. Aztán eszembe jutnak az okok, hogy miért ne mosolyogjak.

Amikor szeretsz valakit, nincs más választásod. A szerelem elveszi az összeset.

És tudom, hogy egy nap ezek régi történetek lesznek, a fotóink régi fényképekké válnak, és mindannyian szülők leszünk. De pontosan most, ezek a pillanatok nem régi történetek. Most történnek meg. Ez a jelen.

Igazából csak élvezd a pillanatot, és az bőven elég. Ahhoz is, hogy alakuljon az életed, és ahhoz is, hogy jól érezd magad. Tök mindegy, hogy mit gondolsz, mi lesz majd jó neked, van, hogy pont az tör majd össze. Hagyd, hogy az élet mutassa meg, hogy merre van az arra. Menj utána, ne kételkedj, és próbáld meg élvezni, akármit is hoz, ugyanis... Minden azon múlik, hogy mered-e élvezni, még azt is, amiről más azt gondolná, hogy lehetetlen mosollyal az arcodon végig csinálni.

Csak azt akartam, hogy harcolj értem. Én is olyan akartam lenni, akiért érdemes harcolni.

Ha valaki azt mondja, hogy nem létezik fiú és lány barátság, hazudik. Hiszen van. Csak az egyiküknek rohadtul fáj mikor beszélgetnek.

Azért fényképezünk, mert nem tudunk beletörődni, hogy minden elmúlik, hogy lehetetlen megismételni egy már átélt pillanatot. Azért fényképezünk, mert tudjuk magunkról, hogy felejtünk.

Nem akartam bevallani neki, de lehet, hogy jobban féltem, mint ő. Még egy ember akinek kiadom magam, aki mellett felébredek reggel, akinek az illatától kicsúszik alólam a padló-csak hogy ilyen közhelyes legyek. Az agyam szüntelenül kreálta a kifogásokat, a veszítenivalókat, menekülni akart, de igazából későn kapcsolt. Észrevétlenül szerettem belé.

... a szíved majd meghasad, amikor már azt hiszed, hogy sikerült elfelejtened és meg vagy lepődve magadon, hogy egész könnyen ment és hamar túltetted rajta magad. De ekkor meghallasz egy zenét csak pár másodpercnyit belőle, és a gondosan óvott sebek felszakadnak, azt hiszed, hogy soha többé nem lesz jobb. És ez valamilyen szinten igaz is. A fájdalom teljesen soha nem fog elmúlni, a seb, ha be is gyógyul, a sebhely az ott lesz. És akárhányszor meglátod, vagy akár a nevét hallod, csak azt a nevet, nem kell, hogy róla legyen szó, csak azt a bizonyos nevet... Arról is csak ő fog eszedbe jutni, és a sebek ismét felszakadnak. Akaratlanul is, de belegondolsz, hogy milyen jó lenne vele, milyen jó lenne érezni vagy akár látni is, még ha ő nem is szeret, de neked elég lenne maga a tudat is, hogy vele lehetsz, ekkor nem tudsz ép ésszel gondolkodni, beleőrülsz újra és újra, hogy mással van, az jár mindig a fejedbe, hogy vajon hol ronthattad el, mit nem tettél meg érte, de aztán rájössz, amit ő mindvégig tudott: képes lennél érte bármire, akkor is és most is. Mert szereted. Ő ezt kihasználva megcsillantja előtted a remény legapróbb sugarát, te ismét boldog vagy, és amikor megkapta, amit akart, újból tovább áll és megint kezdődik minden elölről...

Tudom milyen érzés olyan kicsinek és jelentéktelennek érezni magad amennyire csak egy ember lehet. Hogy tud fájni belül olyan helyeken, amikről nem is tudtál. És mindegy, hogy hányszor készítesz új frizurát, vagy hányszor mész edzésre, vagy hány pohár Chardoney-t iszol a barátnőiddel. Az ágyban minden éjjel aprólékosan végig gondolod, hogy mit rontottál el, vagy hogyan érthetted félre a dolgot és hogy az ördögbe gondolhattad egyetlen röpke pillanatig, hogy boldog voltál. És néha még arról is meggyőzöd magad, hogy egyszer csak észhez tér és becsönget hozzád. És ezek után bármilyen sokáig is tartott, elmész egy új helyre és akikkel találkozol, visszaadják az életkedved. És a lelked apró darabjai lassan helyreállnak. És a zavaros idők, azok az esztendők amik így elvesztek, lassan kezdenek elmosódni.

/Holiday/

Mindent kidobtam a lelkemből, csak hogy elférj.