Ha én nem szeretem önmagamat, akkor ki fog?

Kezdek belefáradni abba,hogy mindig én kérek bocsánatot,akkor is,ha nem én vagyok a hibás, és abba,hogy mindig én vagyok az,akinek fontosabb a másik...

Ahogy minden rosszban rejtőzik valami jó, úgy minden “hagyj békén” mögött ott van az, hogy “szükségem van rád”; minden “nem félek” mögött megbújik az, hogy “vigyázz rám”; minden bezárult ajtó után kinyílik egy ablak, és minden könnycsepp után egyszer majd mosoly ül az arcunkra.

Nem kell mindig kijelenteni, hogy vége van. Néha már csak érzed: hogy többet nem lesz miatta való mosolygás sötétben, sem sírás. Csak egy sóhaj a szívedben, amikor eszedbe jut.

Ha azt hiszed, hogy egy hasonlóval elfeledheted az elsőt, nagyon is tévedsz.

Ő sem más, mint a többi. Csak te látod annak.

Csak a teáscsészéd akarok lenni... így legalább biztos lehetek abban, hogy minden nap megcsókolsz.

Olyan nehéz mindennap látni téged és tudni, hogy talán másképp is lehetett volna.

Soha senki nem fáradt még bele a szeretésbe. De sokan belefáradtak a várakozásba, a feltételezésekbe, a hallgatásba, a hazugságokba, a fájdalomba.

Nincs rosszabb dolog a világon, mint amikor visszautasítanak. A fényed rátalál egy másik ember fényére, azt hiszed, kinyílnak az ablakok és beömlik a napfény, és végre begyógyulnak a régi sebek. És hirtelen rádöbbensz, hogy semmi nem következik be abból, amit elképzeltél.

A kegyetlenség az, amikor közel enged valaki, majd eltaszít. Amikor megmutatja neked, milyen jó is lehetne, aztán újra ellök, te pedig ott maradsz összetörve a porban, teljesen kiszolgáltatva neki. Neki, aki szeret. De nem szeret annyira, hogy igazán az élete részévé válhass.

Azonnal eltávolodott tőlem, ha kimutattam, mit érzek iránta, mintha nem mert volna hinni benne, hogy joga van a boldogsághoz. Emlékszem, néha úgy tűnt, jobban szeret, ha elhanyagolom, ilyenkor szerelmesebbnek látszott. De amint viszontszerettem, elhúzódott.