Nem jó dolog lépést tartani egy régi barátsággal. Mindkét embernek fájdalmas. Igazság szerint, egyesek kinőnek az emberekből, és az egyetlen lehetőség az, hogy szembenézünk vele, és elfogadjuk.

Csak akkor fáj, amikor elkezdesz úgy csinálni, mintha nem fájna.

A legrosszabb az egészben, hogy mennyire emlékszek mindenre veled kapcsolatban. Emlékszek minden kis dologra, amik miatt magad voltál: a második nevedre, a szemed színére, arra az ostoba félmosolyra, ami akkor jelent meg az arcodon, amikor valami vicceset mondtam de próbáltál úgy tenni, mintha nem lett volna az, és emlékszem a bizonytalanságaidra. Emlékszem mindenre, amit nekem mondtál: a családodról, az életedről, arról, hogy mit szeretsz csinálni. Még a helyekre is emlékszem: hogy hol voltam, amikor először bevallottad, hogy tetszem neked, amikor megfogtad a kezem és megcsókoltál, és hogy hol voltam, amikor eldöntötted, hogy már nem akarsz velem lenni többet. Mindenre emlékszem, és talán ez az, amiért valójában sosem tudok továbblépni, mert nem tudom elfelejteni, hogy abban a pár hónapban, amíg törődtél velem, milyen jók voltak a dolgok.

Úgy tűnik, csak azokat a dolgokat veszítem el, amik fontosak számomra.

Vagy lehet, hogy csak miután elvesztem őket, azután válnak fontossá.

Mindketten figyelmen kívül hagyjuk egymást és úgy teszünk mintha a másik nem létezne, de legbelül tudjuk, hogy ennek nem így kellett volna történnie.

A nevem jobban hangzik, amikor te vagy az, aki kimondja.

Egy nap majd hiányozni fognak az üzeneteim, amiket küldtem neked. Hiányozni fog, hogy mennyire aggódtam érted, amikor túl sokáig voltál kint. Hiányozni fog az idegesítésem. Egy nap, amikor már eltűnök, hiányozni fog, hogy volt valakid, aki akart téged. És amikor már nem leszek itt többé, hiányozni fogok!

Utálom a hajam, az arcom, a lábaim, a mosolyom, magam!

De téged szeretlek.

Kedves család, csak mert nevetek, miközben egy üzenetet olvasok, az még nem jelenti azt, hogy flörtölök valakivel.

Azt hiszem, ami a legjobban hiányzik veled kapcsolatban, hogy te elérted, hogy úgy érezzem, végre valaki akar, mintha az összes ember közül, akikkel találkoztál eddig, csak velem akartál volna lenni. És azt hiszem ez az oka annak, hogy ennyire beléd szerettem, mert olyan jó érzés volt, hogy valaki akart engem, de ami még fontosabb, jó érzés volt, hogy valaki olyan akart engem, mint te.

Ez a bajom az emberekkel. Ha megérzem, hogy kezdenek eltávolodni tőlem, átnézek rajtuk. Nem teszek erőfeszítést, mert tudom milyen idegesítő, amikor valaki lebzsel körülötted, de te nem szeretnéd. Félek, hogy én leszek az "az idegesítő személy". Helyette eltűnök és lerombolok mindent. Talán csak túlreagálom, de inkább leszek magányos, mint nem kívánt ember; de a végén ez a kettő ugyanaz.

Tetszik a nadrágod. Kipróbálhatom rajta a cipzárt?